nem lesz több hó

Az én hibám, hogy ilyen sok esett. Komolyan. Égi figyelmeztetés volt, mert nem tartottam magam magamhoz. Hozzám. Ígérgettem a gyerekeknek, hogy majd meg majd, de aztán vagy elolvadt, mire hazaértünk, vagy baromi fáradt - nyűgös volt mindenki, vagy szimplán betegek voltunk. Ez utóbbi meglehetősen sokszor volt mostanában. Nem is tudom, hány hetet húztam le táppénzen (és minekutána az új könyvelő úgy fest a táppénz-igénylésben nem túl jártas, hát egy darabig még várhatom a jussot). Na de most aztán. Vasárnap a férfi elment dolgozni, én meg úgy voltam vele, hogy, ha az orvos szerint úgyis csak az időjárás miatt köhögnek feszt a gyerekek, akkor nosza! uccu ki a hóra az egész banda, mi bizony hóembert építünk! 

Tényleg nagyon megkönnyebbültem, mikor kész lett - nyomasztotta a lelkemet, hogy mennyire várták, és valami mindig közbejött - vagy nem jött: a hó. De most aztán: a kisebbek térig gázoltak a hófehérben (pedig nem volt összedúrva, simán csak ennyi esett néhány nap alatt), a nagyobbak fetrengtek benne, alakultak a hóangyalkák. És hétfő reggel nyugodt szívvel (némileg köhögve) indultunk el megint az oviba-suliba. A hóembernek lassan nyoma sincs. Odafent is teljesítettnek ítélték a feladatot: megjött a tavasz a csalogató napsütésével. 

Nézegetem a szőnyegeket: majd, ha a gyerekek már elköltöztek megveszem azt a fehér alapon szivárvány csíkos hosszúszőrűt... És elfekszem rajta, és pihepuha lesz... és kényelmes... és... mennyire fognak hiányozni...

Megint betegek. Azon túl, hogy a szívroham kerülget, koránt sem olyan rossz a helyzet, mint legutóbb (három hete), ellenben most legalább én nem vagyok beteg, és nekiálltam rendbeszedni az irodát, mert hát ide aztán bárki bármikor....és legyen már modernebb egy cseppet, meg hívogatóbb.. (a férfi ki van bukva: semmit nem talál....).. és nagyon kell egy jó szőnyeg...

money...money...money....

-Anya, én már úgy várom, hogy kiessen a fogam! - így a középső leányzó.
-Miért, fáj a fogad?
-Nem, csak kellene egy kis pénz, jöhetne már a fogtündér...

már kilenc

A mindenféle nyavalyánk kellős közepén lett Málnánk kilenc éves. Kilenc. Hatalmas szám ez egy kislány életében. És az enyémben is. 

Kilenc év - úgy elszaladt. Köszöntöttük, ajándékoztuk, örült. Született egy bejegyzés neki, de annyira személyes volt, őszinte, és annyira sírtam közben, hogy inkább megtartottam csak neki. Kapott tőlem egy hatalmas fényképalbumot telistele a gyerekkorával, részletekkel a blog(jaim)ból, Olvasgatnivalót arra az időre, amikor már értékelni tudja majd, olyasmiről, amit talán már nem is tudnék neki elmesélni. Milyen jó is, hogy annyi mindent leírtam :) Végigolvastam mind a három blogot, szinte az egészet végigkönnyeztem, és mosolyogtam, és olyan jó volt emlékezni. 

És baromi szentimentális lettem, mert minden egyes napom úgy kezdődik, azzal telik és végződik, hogy próbálom megfogalmazni, mennyire szeretem a gyermekeimet, és nem tudom. Mindennél, mindenkinél, az életemnél is jobban.... 

Közben meg jön az én drága uram - meglepivel Valentin-napra (amit egyébként soha nem ünnepeltünk), és úgy mosolyog, amikor rám néz, és annyira figyelmes, és előzékeny, és annyira fontosnak érzem most magam...hát, én nem is tudom :)

nem terrorizálunk senkit... :)

Az új szomszédok nagyon megörültek nekünk, mikor ideköltöztünk. Biztosítottak rögtön afelől, hogy jó viszonyt szeretnének ápolni velünk, hogy mennyire szeretik a gyerekeket (meg a macskákat-az átlagnál némileg jobban), hogy bármikor bármiben szívesen segítenek, csak bátran menjünk, és látogassuk is őket gyakran, szívesen látnak egy kávéra.

Nem mentünk jó darabig (nem csupán azért, mert én nem kávézom), mert pontosan tudjuk, hogy alapvető szabály: négy gyereket nem eresztünk rá senkire. Bármennyire aranyosak, bájosak, imádnivalóak, sokak. Egyszerre, olyanok számára, akik nincsenek ehhez hozzászokva, sokak. Nagyon sokak. 

Aztán addig addig erősködtek, hogy legalább névnapot köszönteni menjünk már, hogy mégis megindultunk, édeshatosban megtettük az a huszonpár métert. 

Azóta nem hívtak újra :) Sőt, beszélgetni se jönnek, meg a tanácsadások is elmaradtak :) mondtam én, hogy négy gyerekkel nem megyünk vendégségbe....

Báloztak :)

Mikor az ember lánya elmondja a férfiembernek, hogy melyik boltba menjen, melyik soron, mennyiért, milyen jelmezt látott a gyermekeinek, és mindössze annyi a dolga, hogy leakasztja a fogasról és kifizeti - akkor a férfiember hazajön abból a boltból, más sorról, más árú cuccal. Három gyereknek négy pillangószárnnyal (?!), de legalább különböző színűekkel. Szerencsére a csajokat nem zavarta a dolog, és természetesen így is ők voltak a legszebbek :D

A félévi

Baromi büszke vagyok ám a lányomra (egyébként mindre, de értelemszerűen a legnagyobbról lesz szó), mert remekül teljesített. Pedig tudom, hogy sokszor nehéz neki, hogy nagyon sok az a heti 28-30óra, hogy vannak dolgok, amiket ő nehezen ért meg, sokszor vért izzadva ülünk felette órákat (ilyen például a mutatós óra), és  azt is tudom, hogy máskor meg leesik az állam, mert egy szerintem nehéz témát két perc alatt megért.

És akkor most a félévi: csupa négyes - ötös, nem is szeretnék jobbat, na de! milyen az már, mikor a technika tanár ötös átlagra hármasra értékeli a féléves munkát, ugyanez a tanár énekből egy négyesre meg két ötösre szintén hármast ad?! Forrtyogtam  a dühtől - főleg mert mielőtt megkaptuk volna az értékelőt, agyonajnározta Málnát, hogy mennyire ügyes, jólnevelt és tisztelettudó...... Persze nem csak velünk csinálta ezt. És persze a szülők nem hagyták szó  nélkül. Állítólag az igazgató behívatta, de mielőtt személyesen is érdeklődhettünk volna a mikéntekről és hogyanokról, a tanárnő váratlanul beteg lett.....
Másodikos gyerekekkel ilyet? Hát normális az ilyen tanár?

Túléltük

Hát, ez nehéz volt. Tényleg. Mindig azt hallgatom a 'barátoktól', ismerősöktől, hogy nekem mennyi türelmem van, és milyen kedves vagyok, meg nem is értik, hogy tudok én ilyen aranyos lenni... Bevallom, az utóbbi napok még engem s megviseltek. Kemény menet volt, és még most kezdek fellélegezni.

Kezdtük egy hét hányással - változó, Norcus már szombaton, Mannához szerdára ért el, az apukájuk szerda este hazajött munkából, kérte váltsák le, mert rosszul van. Éppen csak beállt a kocsival, már rohant a mosdóba. Két napig fel sem kelt. (azért  azt jó volt látni, hogy az új kollégák mennyire érdeklődnek felőle, meg várják vissza) 

Aztán jött a hasmenés - a láz - és mikor azt hitted, hogy á, tök jól vagyunk, a gyerekorvos közölte, hogy ez átmenti, most várhatjuk a torokfájást meg a köhögést, orrfolyást, meg megint a lázat. 

Nem kellett sokáig várni. Szegény Lénám mondogatta, hogy fáj a torka, meg a lábai, de csak akkor értettem meg igazán, mikor az enyém is elkezdett. Nem is fájni, egyenesen égett, és borzalmas volt minden nyelés. Ezek a gyerekek hősök, hogy így tűrték. Meg beszedték a gyógyszereket. 

Mondanám, hogy két és fél hét táppénz alatt kipihenhettem magam, de nem. Erről sajnos szó se volt. 

Tegnap nekivágtunk a férfival ruhákat venni a gyerekeknek, mert vagy lehányták, és sokból ki sem tudtam, vagy unatkoztak és a pulóverre is jutott a rajzocskákból, vagy a legújabb szórakozásuk, hogy a harisnya, zokni szálacskái közé bedugdossák az ujjaikat, addig - addig feszegetik, amíg ki nem jön  az egész lábujjuk. És akkor aztán 'Itt a krumpli!' csatakiáltással jót lehet kuncogni...

Az utóbbi három nap meg.....már mindenki jól volt, csak azt vártuk, hogy múljon a bölcsiben - oviban a járvány, és ezek annyira nem tudtak már mit kezdeni magukkal. Már én is állandóan csak veszekedtem (ennyit a többiek véleményéről), és azt számolgattam, hány óra van még hátra a napból. Négy gyerek, ennyi ideig összezárva, anélkül, hogy ki tudnánk menni...anyám..

Na de most aztán holnap farsang a három kicsinek. CSilli-villi tündérszárnyú hercegnők lesznek varázspálcával meg világító köves karkötővel, meg hajpánttal.(persze mind különböző, ezt sem volt egyszerű beszerezni)... nagy az öröm... (és láttátok volna, milyen büszkén mentek ma az új cuccokban az oviba.....)

Mókuska, mókuska...előadja: Norina

a végén eléggé hallgatózni kell, és bocs a rumliért is :) ui: két hete vagyok táppénzen, és még nincs vége. Ha túléltük, jövök :)

bacik megint

Azért vicces, hogy éjszaka sokszor még 8 óra alvás is kevésnek tűnik - nappal meg másfél alatt újjávarázsolódunk. Varázsolódnék. Ragad le a szemem, de lassan készülnöm kell Málnámért, aztán meg gyerekorvoshoz.

Az elmúlt két éjszaka nem volt túl rózsás - Borkám beszedett valami láz-hányás-hasmenés vírust, egész nap panaszkodik, hogy fáj a feje, éjjel meg annyiszor ébred.... Nagyon elszoktam már tőle (túl jó dolgom volt mostanában...).

Ezek ketten haláliak: Borka elaludt úgy egy órája a játszószobában, Léna betakargatta, odahordta mellé az összes plüsst, amivel együtt szoktak aludni (kész állatkert), és átvonult a szobájukba mesét nézni, hogy Borkát ne ébressze fel. Mindezt anélkül, hogy szóltam volna. 

Reggel riadtan szaladt ki a szobából, hogy hova lett Borka, mialatt ő aludt, Borka meg 20 percenként járkált be nézegetni, hogy Léna alszik-e még. Teljes a tanácstalanság egymás nélkül...  

Murphy tombol

Szóval, van az úgy, hogy minden összejön... 

Múlt héten kezdődött, már nem is tudom, mi volt az első. A második viszont jól bennem maradt, tekintve, hogy azóta sem tudjuk kinyitni a csomagtartót. Borzasztó. Az a kütyü, amihez csak hozzá  kell érni a csomagtartónál, hogy nyíljon...hát nem nyílik. Először szimplán csak tudomásul vettük: nincs nagybevásárlás, majd megy a szervízbe, ha tudjuk nélkülözni (az elég ritkán van...ilyen alapon nem spriccel az ablakmosó se egy fél éve).

Aztán vasárnap megadta magát a mosógép.... régi bevett szokásunk, hogy nem javíttatunk, ledolgozta az árát, veszünk újat - tényleg ledolgozta, nem is hibáztatom, nyáron egyébként is lecseréltem volna... Csak hát nincs csomagtartó. Kajtatás a neten. Szuper, tök jó, tök jó áron, rendelés leadva, ígérik, kedden kiszállítják. Szerdán még mindig a raktárban volt, futárszolgálat még csak nem is hallott róla. Férfivel felgyürkőzünk, előbb csomagtartót szerelünk,  aztán mosógépet veszünk. Zár szétbuherálva - nagyjából minden kiesett belőle, maradt csupán a lyuk, ellenben továbbra sem nyílik. 

Gugli barátunk súgna, de a mienk még véletlenül sem úgy néz ki mint szériatársai. Pöcök megtalál (miután férfi bepréseli magát hátra a félig lehajtott ülésen keresztül. Hurrá! - belülről nyílik.)

Szalad a boltba (50km), jé, eladták az összeset, amire a férfi esküdött, múlt héten még sok volt, biztosan van még. Üzletvezető fogadkozik: pár nap, és jön még egy szállítmány... Á, nekünk most kell - derékig ér a fürdőben a szennyes (leginkább az én hibám: hozzászoktattam a családomat, hogy én bizony mindent kimosok. Nincs két napig nadrág, meg pulcsi, meg póló, ha rajtad volt, tedd a szennyesbe.) 

Másik bolt, másik mosógép, +20.000.-, de nekünk nagyon energiatakarékos kell, és hát nagycsaládos méret.... Mosógép haza, férfi szerelné, jön a döbbenet. Valamit nagyon el.....tak, az összes dobrögzítő csavar el van ferdülve (konkrétan meghajlottak), úgy kellett őket kibányászni a lyukakból, mert tekeredni nem akartak. Vinnénk vissza, de az még 100km, a gyerek mindjárt itthon, a többi sem sokkal később, tanulni, ebédelni, reggel munka... Jó, marad. Majd meglátjuk (lekopogom, azóta rendben van, pedig terhelem rendesen).

Tegnap du 5. Hideg van a gyerekeknél. Mi a szösz?! Konvektor kaputt. Keresem a szerelőt - facebook jó barát, és jóbarátból is akad pár, mint kiderül, rövidesen 8 telefonszámom is van:

-á, ilyen kis pénzért nem megyek ki! (még nem is mondta mennyi...)

-pateroljam el máshova a gyerekeimet, ha fáznak, ő most nem elérhető! (aha)

-mondjam meg, kinek a házában lakok, kik a szomszédok, jaj, az az öregasszony sem akarta kifizetni, oda nem jön ki! (az öregasszony meghalt négy éve, nem is ismertük, semmi közünk hozzá)

-á, esetleg holnap, de inkább keressek mást! (mondom, már mindenkit végighívtam, nincs más. Az mindegy.)

-Nem!

és a végén fél 6kor beállított egy csávó, akinek csak üzenetrögzítője volt, de legalább meghallgatta, és kijött.... vannak még csodák. 

Remélem, itt a vége, mert a hócipőm megtelt...leginkább esővel.

Norina

               Széttárja karjait, hozzám szalad, megölelgetjük egymást, puszit nyomok a buksijára, nyugtázza: 'ez jó volt, anya!', és szalad tovább. Agyam eldobom, mennyire aranyos ez a kislány.

Egyre inkább Norinás. Korábban nagyon nem volt az - mondogattam is az én drága uramnak az első hetekben, hogy nevezzük át, mert ez így nem lesz jó. Ez a lány nagyon nem Norina. Borka lett - csak nekünk. Jön is mindig a kérdés, hogy miért.... Olyan Borkás. Olyan kerek. Olyan kiegyensúlyozott. Annyira tökéletes ez a kislány. És bár egyre inkább Norinás (még mindig tökéletes, természetesen:)), nekem mégsem jön a számra. Ő az én Borkám, és az is marad...

(Borka balról, Léna jobbról)

ment a padlásra, ment serényen...

-A férfi hümmög (az újabban nem létező) bajsza alatt, mondván már megint neki kell összeszednie

utánam a kezemből kipotyogó zoknicsomót ( a szárítóból hoztam be a ruhákat).

- Nem potyogna ki a kezemből, ha lenne végre ruháskosaram. De még mindig nincs. (pedig tényleg

tudnám szeretni.)

- Ne akadjunk fenn a dolgon, régen sem volt az asszonyoknak ruháskosara, mi is megleszünk 

nélküle.... (ja, ÉN leszek meg...)

- Na, ne mondd már.... József Attila anyjának is volt ruháskosara! (bár sokminden mása valószínűleg

nem)

little miss Picasso

                           Nálunk négy is akad belőle.... mármint miss Picassóból. Hála égnek, végre a falra-firkáról már leszoktak - én nem is értem, mi benne a jó - ellenben feszt látogatják az apukájuk íróasztalát, és emelgetik el a papírokat. Általában üreset, de nyúltak már le olyat, amin fontos tartalmak voltak rögzítve, és az is megesett, hogy Norinának egy egész füzet lett szíve vágya.

Az A4-es papír nálunk baromi gyorsan fogy. Dobozzal szoktuk venni, de még így is gyakrabban járok papírboltba, mint szeretnék :) A kedvenc részem az szokott lenni, mikor valamelyikük tényleg (önmagához mérten) szépet rajzol, és bátorítom, hogy egy mágnessel tegye fel a hűtőre, mert olyan szép lett.... Na, akkor szokott megindulni a teljes pereputty, és vesznek össze a mágneseken, mert mindegyikük úgy gondolja, hogy most aztán valami egetrengetőt alkotott, ami sokkal szebb, színesebb, mosolygósabb, mint a három másiké - a hűtő külseje viszont nem négy gyermek rajzolókedvéhez van méretezve, a mágnesek száma is véges...

Ilyenkor magamra öltöm a békebíró szerepét, osztályozom a rajzokat, kedvesen megfogalmazom, miért csak fejenként egyet teszünk közszemlére, és biztosítom őket afelől, hogy a fiókomban az összes többit megőrzöm. ( A fiókom már nem az én fiókom. Nem. A saját cuccaim egyetlen mappába szorultak, összekucorodtak és békésen melengetik egymást várva a tágasabb napokat...) Azt hittem, hogy sokkal rosszabb már nem lehet a helyzet, erre Mannám tegnap hazaállított egy újabb kupac papirossal az oviból, mondván, azok nagyon fontos kincsek, mert ettől meg attól kapta, és ez meg az rajzolta őket neki ajándékba, és már pedig most azonnal tegyem ki a hűtőre őket....

Valami kék, valami régi, valami új, valami kölcsön...

                   Az utóbbi két karácsonykor a fa alatt egy bögre forró teával a kezemben mindig az motoszkált a fejemben, hogy újra kellene írni a blogot. Nem, nem. Újat írni. Mert én is más lettem. Mert minden más lett. Mert tovább kell lépnem, mert tovább akarok lépni. Mert kell, hogy végre magamra találjak, hogy végre megtaláljam magamat.... 

Ismeritek a fenti dalt? Nyáron minden héten hallgattam a Király tanyán, amíg Málni lovagolt. És előző nyáron is. Rögtön az elején becsempészte magát a fülembe, aztán ahogy ízlelgettem, dúdolgattam, egészen a szívemig mászott. Nagyon rólam szól, nagyon én vagyok. És az eredménye is meglett: már Manna is velem énekeli, hogy 'van egy ház, szép tető...'Valahogy ezzel a dallal indult igazán az új életem - az otthonra találásom. 

És persze most baromi nagy bajban vagyok, mert személyre akartam szabni a bloggert, új főcímet, meg fotókat, meg miegymás - és gőzöm sincs, hova lettek a jólmegszokott kallantyúcskák, de igyekszem idejönni minden nap - és rendbe szedni a mi közös életünket....nem, még mindig nem tudom pontosan, hogy hogyan lesz, de belevágok. Éppen itt az ideje...