Nézegetem a szőnyegeket: majd, ha a gyerekek már elköltöztek megveszem azt a fehér alapon szivárvány csíkos hosszúszőrűt... És elfekszem rajta, és pihepuha lesz... és kényelmes... és... mennyire fognak hiányozni...

Megint betegek. Azon túl, hogy a szívroham kerülget, koránt sem olyan rossz a helyzet, mint legutóbb (három hete), ellenben most legalább én nem vagyok beteg, és nekiálltam rendbeszedni az irodát, mert hát ide aztán bárki bármikor....és legyen már modernebb egy cseppet, meg hívogatóbb.. (a férfi ki van bukva: semmit nem talál....).. és nagyon kell egy jó szőnyeg...

money...money...money....

-Anya, én már úgy várom, hogy kiessen a fogam! - így a középső leányzó.
-Miért, fáj a fogad?
-Nem, csak kellene egy kis pénz, jöhetne már a fogtündér...

már kilenc

A mindenféle nyavalyánk kellős közepén lett Málnánk kilenc éves. Kilenc. Hatalmas szám ez egy kislány életében. És az enyémben is. 

Kilenc év - úgy elszaladt. Köszöntöttük, ajándékoztuk, örült. Született egy bejegyzés neki, de annyira személyes volt, őszinte, és annyira sírtam közben, hogy inkább megtartottam csak neki. Kapott tőlem egy hatalmas fényképalbumot telistele a gyerekkorával, részletekkel a blog(jaim)ból, Olvasgatnivalót arra az időre, amikor már értékelni tudja majd, olyasmiről, amit talán már nem is tudnék neki elmesélni. Milyen jó is, hogy annyi mindent leírtam :) Végigolvastam mind a három blogot, szinte az egészet végigkönnyeztem, és mosolyogtam, és olyan jó volt emlékezni. 

És baromi szentimentális lettem, mert minden egyes napom úgy kezdődik, azzal telik és végződik, hogy próbálom megfogalmazni, mennyire szeretem a gyermekeimet, és nem tudom. Mindennél, mindenkinél, az életemnél is jobban.... 

Közben meg jön az én drága uram - meglepivel Valentin-napra (amit egyébként soha nem ünnepeltünk), és úgy mosolyog, amikor rám néz, és annyira figyelmes, és előzékeny, és annyira fontosnak érzem most magam...hát, én nem is tudom :)

nem terrorizálunk senkit... :)

Az új szomszédok nagyon megörültek nekünk, mikor ideköltöztünk. Biztosítottak rögtön afelől, hogy jó viszonyt szeretnének ápolni velünk, hogy mennyire szeretik a gyerekeket (meg a macskákat-az átlagnál némileg jobban), hogy bármikor bármiben szívesen segítenek, csak bátran menjünk, és látogassuk is őket gyakran, szívesen látnak egy kávéra.

Nem mentünk jó darabig (nem csupán azért, mert én nem kávézom), mert pontosan tudjuk, hogy alapvető szabály: négy gyereket nem eresztünk rá senkire. Bármennyire aranyosak, bájosak, imádnivalóak, sokak. Egyszerre, olyanok számára, akik nincsenek ehhez hozzászokva, sokak. Nagyon sokak. 

Aztán addig addig erősködtek, hogy legalább névnapot köszönteni menjünk már, hogy mégis megindultunk, édeshatosban megtettük az a huszonpár métert. 

Azóta nem hívtak újra :) Sőt, beszélgetni se jönnek, meg a tanácsadások is elmaradtak :) mondtam én, hogy négy gyerekkel nem megyünk vendégségbe....

Báloztak :)

Mikor az ember lánya elmondja a férfiembernek, hogy melyik boltba menjen, melyik soron, mennyiért, milyen jelmezt látott a gyermekeinek, és mindössze annyi a dolga, hogy leakasztja a fogasról és kifizeti - akkor a férfiember hazajön abból a boltból, más sorról, más árú cuccal. Három gyereknek négy pillangószárnnyal (?!), de legalább különböző színűekkel. Szerencsére a csajokat nem zavarta a dolog, és természetesen így is ők voltak a legszebbek :D

A félévi

Baromi büszke vagyok ám a lányomra (egyébként mindre, de értelemszerűen a legnagyobbról lesz szó), mert remekül teljesített. Pedig tudom, hogy sokszor nehéz neki, hogy nagyon sok az a heti 28-30óra, hogy vannak dolgok, amiket ő nehezen ért meg, sokszor vért izzadva ülünk felette órákat (ilyen például a mutatós óra), és  azt is tudom, hogy máskor meg leesik az állam, mert egy szerintem nehéz témát két perc alatt megért.

És akkor most a félévi: csupa négyes - ötös, nem is szeretnék jobbat, na de! milyen az már, mikor a technika tanár ötös átlagra hármasra értékeli a féléves munkát, ugyanez a tanár énekből egy négyesre meg két ötösre szintén hármast ad?! Forrtyogtam  a dühtől - főleg mert mielőtt megkaptuk volna az értékelőt, agyonajnározta Málnát, hogy mennyire ügyes, jólnevelt és tisztelettudó...... Persze nem csak velünk csinálta ezt. És persze a szülők nem hagyták szó  nélkül. Állítólag az igazgató behívatta, de mielőtt személyesen is érdeklődhettünk volna a mikéntekről és hogyanokról, a tanárnő váratlanul beteg lett.....
Másodikos gyerekekkel ilyet? Hát normális az ilyen tanár?

Túléltük

Hát, ez nehéz volt. Tényleg. Mindig azt hallgatom a 'barátoktól', ismerősöktől, hogy nekem mennyi türelmem van, és milyen kedves vagyok, meg nem is értik, hogy tudok én ilyen aranyos lenni... Bevallom, az utóbbi napok még engem s megviseltek. Kemény menet volt, és még most kezdek fellélegezni.

Kezdtük egy hét hányással - változó, Norcus már szombaton, Mannához szerdára ért el, az apukájuk szerda este hazajött munkából, kérte váltsák le, mert rosszul van. Éppen csak beállt a kocsival, már rohant a mosdóba. Két napig fel sem kelt. (azért  azt jó volt látni, hogy az új kollégák mennyire érdeklődnek felőle, meg várják vissza) 

Aztán jött a hasmenés - a láz - és mikor azt hitted, hogy á, tök jól vagyunk, a gyerekorvos közölte, hogy ez átmenti, most várhatjuk a torokfájást meg a köhögést, orrfolyást, meg megint a lázat. 

Nem kellett sokáig várni. Szegény Lénám mondogatta, hogy fáj a torka, meg a lábai, de csak akkor értettem meg igazán, mikor az enyém is elkezdett. Nem is fájni, egyenesen égett, és borzalmas volt minden nyelés. Ezek a gyerekek hősök, hogy így tűrték. Meg beszedték a gyógyszereket. 

Mondanám, hogy két és fél hét táppénz alatt kipihenhettem magam, de nem. Erről sajnos szó se volt. 

Tegnap nekivágtunk a férfival ruhákat venni a gyerekeknek, mert vagy lehányták, és sokból ki sem tudtam, vagy unatkoztak és a pulóverre is jutott a rajzocskákból, vagy a legújabb szórakozásuk, hogy a harisnya, zokni szálacskái közé bedugdossák az ujjaikat, addig - addig feszegetik, amíg ki nem jön  az egész lábujjuk. És akkor aztán 'Itt a krumpli!' csatakiáltással jót lehet kuncogni...

Az utóbbi három nap meg.....már mindenki jól volt, csak azt vártuk, hogy múljon a bölcsiben - oviban a járvány, és ezek annyira nem tudtak már mit kezdeni magukkal. Már én is állandóan csak veszekedtem (ennyit a többiek véleményéről), és azt számolgattam, hány óra van még hátra a napból. Négy gyerek, ennyi ideig összezárva, anélkül, hogy ki tudnánk menni...anyám..

Na de most aztán holnap farsang a három kicsinek. CSilli-villi tündérszárnyú hercegnők lesznek varázspálcával meg világító köves karkötővel, meg hajpánttal.(persze mind különböző, ezt sem volt egyszerű beszerezni)... nagy az öröm... (és láttátok volna, milyen büszkén mentek ma az új cuccokban az oviba.....)

Mókuska, mókuska...előadja: Norina

a végén eléggé hallgatózni kell, és bocs a rumliért is :) ui: két hete vagyok táppénzen, és még nincs vége. Ha túléltük, jövök :)