amikor az ötéves felháborodik....

Készül a kalács - én pakolom a hozzávalókat, Málna a széken térdel kezében a fakanállal. A dobozos tejnél meglepődik.
-Anya, ez mi?!
-Tej.
-De a Rozinak van teje....
- Nem, Rozinak most nincs teje.
-És a Gizinek?! Neki van teje?!
- Nem, most Gizinek sincs teje...
-Háááát, pedig annyit legelnek...

Barkácsanyu és krealány

               Lányka már ideje szeretne valami állatkát, amiről gondoskodhat. Igazából bármit bezárna - hol egy galambra akar ráuszítani, hol Mankát köti pórázvégre - szóval bármi, amit ketrecbe csukhat és etetgethet, szeretgethet és mindenféle gethet. Csak hát sem a galamb sem Manka nem vette jó néven...

A probléma ott kezdődött, mikor Málni igyekezetét látva óvónéni őt nevezte ki az ovis díszállat őrzőjének az egyhetes tavaszi szünetre. Ezzel egészen pontosan akkor szembesültem, mikor a jele mellett egy pók figyelt rám a dunsztosból...

Kedvesen (de lélekbegázolóan) visszautasítottam a felkérést, mondván jobb helye lesz annak a jószágnak másnál - Málnámat vigasztalván pedig előálltam egy nyuszi ötletével. Össze is számoltuk, mi mindenre van szüksége egy nyuszónak, Málni pedig minden egyes pont betartásáról gondoskodott. A legnagyobb kihívás persze a házikó volt, amit meg kellett építenünk neki, de mind a kalapálásból, mind a fűrészelésből kivette a részét, így történt, hogy Barkácsanyu dohányzóasztalból nyúllakot épített, Krealány pedig lelkesen (és szépen) lefestette, és kidíszítette. 

Tegnap pedig megékezett hozzánk Kusla (ne kérdezzétek), és csak hogy ne legyen egyedül Foltos (értelemszerűen). Szent a béke. És imádjuk őket. (A ház némi átalakításra szorult, mert az udvart alacsonyra szabtuk, és nekifutás nélkül pattantak ki belőle, de a hiányt pótoltuk. Mindenki boldog.)

Szabad-e...?

           Nos, nem. Ha nem baj, inkább nem. 

Nem szoktam nagy ügyet csinálni a húsvétból. Minekutána nem sok közöm van a valláshoz (és elnézést azoktól, akik tudnak hinni hihetetlenekben is), hát nekem a locsolkodáson, meg a kalácssütésen kívül bizony nem sokmindent jelent.

Mindig összegyűlt a nagy család. Már egy nappal hamarabb ott aludt az összes unoka Pöttyöséknél. Mama főzte a sonkát, a kolbászt, meg a tojást. Rengeteget. És mindig húsleves volt meg hortobágyi - ez utóbbit olyan gyakran készítette, hogy azóta se tudok ránézni. És jöttek az ismeretlen távolirokonok a büdös orosszal, és pénzt kellett adni a fiúknak, mert a piros tojás már nem volt divat.

Nem szeretném, ha a lányok kimaradnának abból a lényegből, amit én lényegnek látok a húsvétban. Igenis sütök kalácsot, az fontos. Minden évben a férfi főzi a sonkát, a kolbászt, a tojást, én meg festem a tojást Málnival. És dekoráció is van, egy kicsit újraértelmezve, meg nyuszit is ígértem.....

ha ló nincs...

                    Nem sok állatunk maradt - a családtagnak nyilvánított két kecskén kívül mindössze néhány tyúkocska kapirgál a kertben, illetőleg a nemvörös Vörös, de ő is eladó sorba került. Ahhoz túlságosan megszerettük, hogy kolbász legyen belőle, de ahhoz nem eléggé, hogy őt is bevegyük a rokonságba. 

Talán emlékeztek - talán nem, tavaly vásároltuk a két kismalacot, nos Vörös az ő - mostanra hatvankilósra nőtt - fiuk. Szóval túl nagy, a két gyerekhez képest pedig pláne. Ellenben - ha már úgyis jön a húsvét - gondoltam, valami apróbbat kaphatna Málnám. Ki is kértem a véleményét, milyen színű nyuszit szeretne....villámgyorsan jött a válasz: 'csíkosat!'

Welcome Home

               'Nézd, anya, sétálnak a felhők!' - mutat jobb kezével az égre, míg a balt a tenyerembe csúsztatja. 'De,tényleg, figyeld csak!' - fűzi hozzá kételkedő mosolyomat firtatva az arcomon. És akkor elszáll minden bosszúság, nyoma sincs az aggódásnak meg a reggel óta folytonos fejfájásnak. Csak ő van. Meg én. És olyan jó. Így együtt.

Hosszú idő telt el - sok bosszúsággal, aggódással és folytonos fejfájással - magyarázkodás helyett töltenék nektek néhány képet, most, hogy végre kibékült a laptop meg a fényképezőgép, a tündéreimről - akik miatt érdemes minden nap újrakezdeni.

Málnám hatalmas lett - ezt ő kéri ki magának. Igenis hatalmas. Ráadásul Málni, még véletlenül sem Málnus. Csak a kicsik Málnusok. Okos. Nagyon. És édes mint mindig. Küzdünk az óvodával, a mutizmussal, meg sokszor egymással is - ja, és lovat szeretne.... nehogy apróbbal kezdjük....

Aztán persze Mannám sem panaszkodhat - ő is nagy lett. El sem hiszem, hogy elszaladt ez a kilenc hónap... Bejárja az egész házat, ha egy fél percre nem figyelek, és cseppet sem érdekli, hogy a nagykönyvek szerint mit kellene ennie. Három hónaposan úgy döntött, nem kér többet a tejből, mikor kibújt az első két foga pedig a pépről is lemondott. Rágni akar. Sussz-passz. Az almából nem, a nemnekivaló eperből annál inkább kér.... 

Az otthonunk - nos, ismét Világvége. Hogy meddig, azt nem tudom. De, hogy ezer a dolog vele, az biztos. Ha jártok erre, mesélek még róla. Talán ez a blog nem kerül majd a sufniba a többi mellé...