2018. március 7., szerda

nem lesz több hó

Az én hibám, hogy ilyen sok esett. Komolyan. Égi figyelmeztetés volt, mert nem tartottam magam magamhoz. Hozzám. Ígérgettem a gyerekeknek, hogy majd meg majd, de aztán vagy elolvadt, mire hazaértünk, vagy baromi fáradt - nyűgös volt mindenki, vagy szimplán betegek voltunk. Ez utóbbi meglehetősen sokszor volt mostanában. Nem is tudom, hány hetet húztam le táppénzen (és minekutána az új könyvelő úgy fest a táppénz-igénylésben nem túl jártas, hát egy darabig még várhatom a jussot). Na de most aztán. Vasárnap a férfi elment dolgozni, én meg úgy voltam vele, hogy, ha az orvos szerint úgyis csak az időjárás miatt köhögnek feszt a gyerekek, akkor nosza! uccu ki a hóra az egész banda, mi bizony hóembert építünk! 

Tényleg nagyon megkönnyebbültem, mikor kész lett - nyomasztotta a lelkemet, hogy mennyire várták, és valami mindig közbejött - vagy nem jött: a hó. De most aztán: a kisebbek térig gázoltak a hófehérben (pedig nem volt összedúrva, simán csak ennyi esett néhány nap alatt), a nagyobbak fetrengtek benne, alakultak a hóangyalkák. És hétfő reggel nyugodt szívvel (némileg köhögve) indultunk el megint az oviba-suliba. A hóembernek lassan nyoma sincs. Odafent is teljesítettnek ítélték a feladatot: megjött a tavasz a csalogató napsütésével. 



Nincsenek megjegyzések: