Két év... atyaég. Kell magyarázkodnom? - Nyilván kellene. Ha azt mondom, hogy még életemben nem voltam ennyire boldog, kiegyensúlyozott, igazán helyén a helyemen, akkor talán megértitek. Csoda, hogy emlékeztem a jelszóra, és, hogy őszinte legyek, a blogger jelenleg izlandi nyelven fut, úgyhogy csak sokadik kattintásra - meg megérzésre sikerült eljutnom odáig, hogy megtaláljam a bejegyzés létrehozása gombot. Már, ha így hívják egyáltalán.

Rohan az idő - fiatalabb már nem leszek - ha megkérdezik a koromat, még sokszor gondolkodnom kell. De már nem a 24 jut először eszembe. Jólesik 36-nak lenni. Jólesik négy fantasztikus gyermek anyukájának lenni. Feleségnek. Tanárnak. Főnöknek. Nőnek. Még mindig ez az utolsó, ezen még dolgoznom kell.Valószínűleg sokat.

Ha és amennyiben sikerül eljutnom odáig, hogy megtalálom a bejegyzés közzététele gombot is, akkor szeretném elmondani, akarom, hogy tudjátok, hogy nem felejtettem el ám senkit. Járok hozzátok nézelődni. Ott voltam a diplomaosztókon, a szülinapokon, a táskáknál meg terítőknél. A kiskutyáknál, a betegségeknél meg az első tavaszi virágoknál is. Hiányoztok nekem :) 

nem lesz több hó

Az én hibám, hogy ilyen sok esett. Komolyan. Égi figyelmeztetés volt, mert nem tartottam magam magamhoz. Hozzám. Ígérgettem a gyerekeknek, hogy majd meg majd, de aztán vagy elolvadt, mire hazaértünk, vagy baromi fáradt - nyűgös volt mindenki, vagy szimplán betegek voltunk. Ez utóbbi meglehetősen sokszor volt mostanában. Nem is tudom, hány hetet húztam le táppénzen (és minekutána az új könyvelő úgy fest a táppénz-igénylésben nem túl jártas, hát egy darabig még várhatom a jussot). Na de most aztán. Vasárnap a férfi elment dolgozni, én meg úgy voltam vele, hogy, ha az orvos szerint úgyis csak az időjárás miatt köhögnek feszt a gyerekek, akkor nosza! uccu ki a hóra az egész banda, mi bizony hóembert építünk! 

Tényleg nagyon megkönnyebbültem, mikor kész lett - nyomasztotta a lelkemet, hogy mennyire várták, és valami mindig közbejött - vagy nem jött: a hó. De most aztán: a kisebbek térig gázoltak a hófehérben (pedig nem volt összedúrva, simán csak ennyi esett néhány nap alatt), a nagyobbak fetrengtek benne, alakultak a hóangyalkák. És hétfő reggel nyugodt szívvel (némileg köhögve) indultunk el megint az oviba-suliba. A hóembernek lassan nyoma sincs. Odafent is teljesítettnek ítélték a feladatot: megjött a tavasz a csalogató napsütésével. 

Nézegetem a szőnyegeket: majd, ha a gyerekek már elköltöztek megveszem azt a fehér alapon szivárvány csíkos hosszúszőrűt... És elfekszem rajta, és pihepuha lesz... és kényelmes... és... mennyire fognak hiányozni...

Megint betegek. Azon túl, hogy a szívroham kerülget, koránt sem olyan rossz a helyzet, mint legutóbb (három hete), ellenben most legalább én nem vagyok beteg, és nekiálltam rendbeszedni az irodát, mert hát ide aztán bárki bármikor....és legyen már modernebb egy cseppet, meg hívogatóbb.. (a férfi ki van bukva: semmit nem talál....).. és nagyon kell egy jó szőnyeg...

money...money...money....

-Anya, én már úgy várom, hogy kiessen a fogam! - így a középső leányzó.
-Miért, fáj a fogad?
-Nem, csak kellene egy kis pénz, jöhetne már a fogtündér...

már kilenc

A mindenféle nyavalyánk kellős közepén lett Málnánk kilenc éves. Kilenc. Hatalmas szám ez egy kislány életében. És az enyémben is. 

Kilenc év - úgy elszaladt. Köszöntöttük, ajándékoztuk, örült. Született egy bejegyzés neki, de annyira személyes volt, őszinte, és annyira sírtam közben, hogy inkább megtartottam csak neki. Kapott tőlem egy hatalmas fényképalbumot telistele a gyerekkorával, részletekkel a blog(jaim)ból, Olvasgatnivalót arra az időre, amikor már értékelni tudja majd, olyasmiről, amit talán már nem is tudnék neki elmesélni. Milyen jó is, hogy annyi mindent leírtam :) Végigolvastam mind a három blogot, szinte az egészet végigkönnyeztem, és mosolyogtam, és olyan jó volt emlékezni. 

És baromi szentimentális lettem, mert minden egyes napom úgy kezdődik, azzal telik és végződik, hogy próbálom megfogalmazni, mennyire szeretem a gyermekeimet, és nem tudom. Mindennél, mindenkinél, az életemnél is jobban.... 

Közben meg jön az én drága uram - meglepivel Valentin-napra (amit egyébként soha nem ünnepeltünk), és úgy mosolyog, amikor rám néz, és annyira figyelmes, és előzékeny, és annyira fontosnak érzem most magam...hát, én nem is tudom :)

nem terrorizálunk senkit... :)

Az új szomszédok nagyon megörültek nekünk, mikor ideköltöztünk. Biztosítottak rögtön afelől, hogy jó viszonyt szeretnének ápolni velünk, hogy mennyire szeretik a gyerekeket (meg a macskákat-az átlagnál némileg jobban), hogy bármikor bármiben szívesen segítenek, csak bátran menjünk, és látogassuk is őket gyakran, szívesen látnak egy kávéra.

Nem mentünk jó darabig (nem csupán azért, mert én nem kávézom), mert pontosan tudjuk, hogy alapvető szabály: négy gyereket nem eresztünk rá senkire. Bármennyire aranyosak, bájosak, imádnivalóak, sokak. Egyszerre, olyanok számára, akik nincsenek ehhez hozzászokva, sokak. Nagyon sokak. 

Aztán addig addig erősködtek, hogy legalább névnapot köszönteni menjünk már, hogy mégis megindultunk, édeshatosban megtettük az a huszonpár métert. 

Azóta nem hívtak újra :) Sőt, beszélgetni se jönnek, meg a tanácsadások is elmaradtak :) mondtam én, hogy négy gyerekkel nem megyünk vendégségbe....

Báloztak :)

Mikor az ember lánya elmondja a férfiembernek, hogy melyik boltba menjen, melyik soron, mennyiért, milyen jelmezt látott a gyermekeinek, és mindössze annyi a dolga, hogy leakasztja a fogasról és kifizeti - akkor a férfiember hazajön abból a boltból, más sorról, más árú cuccal. Három gyereknek négy pillangószárnnyal (?!), de legalább különböző színűekkel. Szerencsére a csajokat nem zavarta a dolog, és természetesen így is ők voltak a legszebbek :D